Zátonyra futott a kapcsolatotok?

Életünk útja során mindannyian időnként hegyekhez, völgyekhez, folyókhoz érünk, ami akadályozhat abban, hogy tovább menjünk.

De ha akadályt nem is, nehézséget jelenthet. A döntés a mi kezünkben van, hogy a hegyet megkerüljük-e, vagy megmásszuk, hogy a vízen átkelünk-e, vagy megyünk inkább a partján, elodázva ezzel magát a döntést. Ezekben a helyzetekben vannak olyanok, akik megtorpannak, nehezen döntik el, hogy most hogyan tovább.

Van, aki inkább visszafordul – nem akar kockáztatni, van aki belegázol a vízbe, majd úszni kezd. Van, aki toporog a parton és nehezen szánja rá magát, hogy belevessee magát a vízbe, de van olyan is, aki megvárja, míg más is odaér, hogy együtt keljenek át. Van, aki csónakot keres, esetleg tutajt ácsol. Van, aki addig megy, míg talál egy hidat. Mindenki maga dönt, hogy a folyóhoz érve vállalja-e az átkelést és ha igen, milyen módon. 

Én úgy gondolom, hogy az utunkat, bármi is akadályozza, nehezíti – folytatnunk kell. Sem egy helyben toporogni, sem visszafordulni nem érdemes. A folyó mellett haladni, hogy hátha egyszer véget ér és simán mehetek tovább – illúzió. Az élet nem erről szól. Nehézségek folyamatosan adódnak – nevezhetjük őket problémáknak, krízishelyzeteknek –, de nem beleragadni kell, hanem megtalálni a tovább vezető utat.

Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy híd? És arról, hogy hídpillér? A kettő összefügg, összetartozik. A híd két partot köt össze és megkönnyíti az átkelést. Ha el kell képzelned egy hidat, akkor milyet képzelsz magad elé? Csukd be a szemed, és mesélj róla! Kicsi, vékony fahíd, amin egyes lécek már hiányoznak? A szélben kileng és ahogy rálépsz, recsegni, ropogni kezd? Vagy egy olyan, ami masszívan áll, az ember bátran lép rá és érzi, hogy stabil és biztos rajta az átkelés? 

Ha mindezt átfordítom a világunkra, az életünkre: a hídpillér az a két ember, akik masszívan állnak a sodrásban és mindig, minden helyzetben lehet rájuk támaszkodni. Stabilak, strapabírók. Nekem a család alapjait jelentik. A híd pedig, ami összeköti őket, mondhatnám, hogy a kinyújtott karjuk. Amivel egymásba kapaszkodva állnak. És biztos alapot jelentenek a rajtuk, a segítségükkel átkelőknek, vagyis a családtagoknak. És hogy mi történik akkor, ha ezek a hídpillérek veszítenek a stabilitásukból? Egyik megdől, a másik kicsit megsüllyed. Ettől a híd repedezni kezd, már nehéz rajta az átkelés, ha még lehet egyáltalán. De mindenképpen bizonytalan. Ez elbizonytalanítja azokat, akik így akartak átjutni a túlsó partra.

Ha két ember között a szövetség, az összetartás megbomlik, elengedik egymás kezét, meginog az egész rendszer, amit erre építettek. De van egy pillanat, ameddig ez a szétbomlást eredményező folyamat még megállítható, és meg lehet kezdeni az újraépítést. Ha ezt az utolsó momentumot elmulasztjuk, akkor mindaz, amit addig közösen összeraktunk, felépítettünk – széthullik. Lesz két szabad kezünk, amit már nem fog senki – és mutogathatunk egymásra, hogy „miattad történt így”!

Vagy megpróbálunk újra egymásba kapaszkodni – új alapokon. A romokon – nem könnyű ugyan –, de mindig lehet építkezni, ha újra megtaláljuk egymás kezét és összekapaszkodunk, mert ebben van az erő. A romokat el kell takarítani, és ami még használható belőle, azt meg kell tartani és újra beépíteni. Nincs értelme a romok tetején üldögélni és siránkozni, mert az idő megy. Nem csak a sajátunk, hanem a körülöttünk élőké is. És minél tovább tart ez az állapot, annál inkább megsínyli ezt az összes résztvevő. El kell kezdeni tehát takarítani, vagyis beszélni kell!

Kommunikálni. Bizony, sok mindenről kell beszélni. És le kell ásni a gondok mélyére, egészen a mélybe. Oda, ahonnan magunkkal hoztuk mindazokat a dolgokat, amik miatt most ilyen helyzetbe kerültünk: mit hoztunk magunkkal a családunkból, a gyerekkorunkból, milyen mintákat kaptunk, milyen értékrendet, milyen konfliktuskezelést láttunk a szüleinknél, stb. Meg kell próbálni helyrehozni azt, ami még helyrehozható! Manapság annyira könnyen kimondják az emberek: akkor elválunk! Mintha ezzel megoldanának bármit is. Pedig dehogy. Csak még több problémával fogják magukat szemben találni.

Lehet, hogy bizonyos problémák egy időre eltűnnek, de később – nagyon csalafinta módon – például egy másik kapcsolatunkban visszatérnek. Hiszen egy helyzetet addig kapunk vissza az életben, amíg az azzal járó problémákat meg nem oldjuk. Gyakran a problémák olyan mélyen gyökeredznek, hogy azokat a két konfliktusban álló ember – szakember segítsége nélkül – nem tudja feloldani. Szükség van egy közvetítőre, aki segít mederben tartani a folyamatot, irányítja a beszélgetést kettejük között, annak érdekében, hogy a lehető legkisebb sérülést szenvedje el mindkét fél, miközben a felszínről a mélybe jutnak és feltárják az okokat.

Mert ami a felszínen megjelenik, az mind csak tünet, mind csak okozat. Nem elegendő ezeket elsöpörni az útból, hanem a gyökereket kell megtalálni. Ebben segít a közvetítő – a mediátor –, akinek célja, hogy eleinte egyéni beszélgetésekkel, majd közös mediációs ülés keretén belül egyezségre juttassa a feleket. Sokan még mindig nem tudják, hogy van ilyen szakma (mediáció), van ilyen szakember (mediátor), akihez lehet, érdemes fordulni ilyen esetekben. Mert egy külső szemlélő számára másként látszanak a dolgok, mint annak, aki érzelmileg teljesen benne van egy helyzetben. Főleg egy olyan helyzetben, ahol sebeket kap, sebeket ejt.

A szavaknak erejük van. Teremtő és romboló erejük. Amit kimondunk, az életre kel, és lassan elkezdi kifejteni hatását. A kívánt cselekedetek megvalósulnak, a másiknak kívánt minden rossz dolgozni kezd. És ha ezt nem állítjuk le, visszafordíthatatlan folyamat veszi kezdetét.

(Forrás: net)