A szexuális harmónia döntően meghatározza párkapcsolati elégedettségünket”– írja Hevesi Krisztina pszichológus. A kutatásokból kiderül, hogy akkor érezzük jól magunkat a házasságunkban, a párkapcsolatunkban, akkor bírunk hűségesek és lelkesek lenni, ha a szex rendszeres, ha gyakori (heti 2-3 alkalom), ezt pedig nem lehet rutinból nyomni, ehhez kell a vágy, az összhang. Ahhoz azonban, hogy a vágy megmaradjon, melózni kell, és nem rózsacsokrokkal, szexi fehérneműkkel és szexjátékokkal, hanem azzal, hogy tudatosan olyan életet élünk, amiben esélye van a vágynak magától felbukkanni és elönteni minket. És ez átkozottul nehéz feladat, hiszen mindent és mindennek az ellenkezőjét is egy embertől várjuk, a biztonságtól az izgalomig, az otthonosságtól a kalandig.
A valódi vágygyilkosok: összeolvadás, rászorultság, rutin
A vágy egyetlen kapcsolatnak sem állandó jellemzője, hullámzóan van jelen az aktuális élethelyzettől, hangulatunktól, kortól függően. Tudjuk például, hogy az alváshiány, a sok feszkó, az anyagi gondok, a munkahelyi bizonytalanságok mind a szexuális vágy ellen hatnak. De vannak ezeknél kevésbé nyilvánvaló tényezők is. A Psychology Today pedig egy remek posztban össze is foglalja ezeket.
Először is ott az összeolvadás. A hosszú kapcsolatokban a személyes identitásunkat, az “ént” gyakran a “mi” váltja fel, a kép, hogy valójában ketten vagyunk egyek, hogy a boldogulásunkat, a boldogságunkat nem magunktól, hanem a kapcsolattól várjuk, hogy ez határoz meg minket. Persze, természetes, hogy vágyunk az intimitásra, a közelségre, az életünk megosztására, és ez nemcsak romantikus, de tényleg csodaszép is, sajnos azonban a szexuális vágynak nem tesz jót. A vágyhoz ugyanis kell a távolság.
Úgy ugyanis nagyon nehéz vágyakozni valakire, hogy az illető mindig karnyújtásnyira van, hogy nincs semmi új, semmi felfedezni való. A helyzet az, hogy épp úgy, ahogy a boldog házassághoz a tartós vágyhoz is függetlenség kell. Kellenek dolgok, amik csak a miénk egy kapcsolatban, ami minket határoz meg, kell, hogy megálljunk a saját lábunkon (nem feltétlenül anyagilag, de személyiségünkben mindenképp), kell, hogy megőrizzük az önállóságunkat. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy párhuzamos életet kell élnünk, egyet közösen és egy olyat, amiből kizárjuk a másikat, dehogy. Ám az elképesztően libidónövelő lehet, ha a partnerünket egy új környezetben, egy számunkra szokatlan szerepben látjuk komfortosan, magabiztosan viselkedni.
A megtartott függetlenség érzéséhez szorosan kapcsolódik az is, hogy ne legyünk rászorulva a másikra. A vágyban nincs rászorultság érzés. Ahogy Perel fogalmaz: a rászorultság antiafrodiziákum. Ettől még szerethetjük azt a biztonságot, közelséget, amit egy jó kapcsolat biztosít, de a függőség, a másik mentén meghatározott élet és igények rengeteg plusz elváráshoz, terhekhez, kiszolgáltatottsághoz vezetnek. A partnerünk pedig hiába szeret nagyon bennünket, nem fog ránk vágyni, ha amúgy is ráakaszkodunk.
Ha pedig megtartjuk a függetlenségünket, ha képesek vagyunk élvezni, amit ad a másik (de nem vagyunk rászorulva), ha hajlandóak vagyunk új utakra lépni, új dolgokat kipróbálni, közös új kalandokba keveredni, akkor kilépünk a rutinból, a megszokottból, és képesek leszünk magunkból is újat mutatni.
A vágynak pedig ez kell: valami új. Nemcsak a partnerből, önmagunkból is.
Ahhoz, hogy ezeket képesek legyünk elérni, folyamatosan dolgozni kell, nem szabad belekényelmesedni, belesüppedni a megszokásba, nem szabad elfeledkezni önmagunkról. És gondolni kell arra is, hogy az évek alatt a saját vágyunk is formálódik: változik, hogy mitől indulunk be, ahogyan az is, hogy kik vagyunk mi valójában. Az új fantáziákat, az új vágyakat pedig meg kell próbálni bevinni a meglévő párkapcsolatunkba, meg kell mutatni az új oldalunkat. Megéri.
(Forrás: divany)
