A világhírű perzsa költőnő nyerte a nagydíjat, ez alkalomból jelent meg első magyar nyelvű kötete is. A 86 éves hölgy személyesen jelent meg a pécsi ünnepségen.
Ma, 2013. augusztus 29-én, Pécsett vehette át a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat Szimin Behbaháni költő, világszerte elismert polgárjogi aktivista, a nők jogaiért küzdő ismert személyiség, a kortárs perzsa irodalom meghatározó alakja. Szimin Behbaháni hosszú évek óta nem kapott kiutazási engedélyt Iránból, és útlevelét is bevonták, azonban a díj hírére visszakaphatta azt, és megkapta az utazási engedélyt is. A 86 éves költőnő Magyarországra érkezett a pécsi díjátadó alkalmából.
Költő, irodalmár szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1927. július 20-án Teheránban. Számos elismerése mellett kétszer jelölték Nobel-díjra. Barack Obama 2011-es perzsa újévi üzenetében így fogalmazott, idézve a Romjaidból alkotlak újra, hazám c. versből: „Ezen a napon – ezen az ünnepen, amely hidat képez múlt és jövő között – szavaimat egy költő, Szimin Behbaháni soraival zárnám; annak a hölgynek a soraival, akinek megtiltották, hogy elhagyja Iránt, de szavai mégis bejárják a világot:
>>Tán öregen is tanulhatok:
így tanításom éltem lesz,
az ifjúságban megújulok;
fényt nyerve a létezésnek!
A honszerelem hadíszát
oly szenvedéllyel zengem el,
hogy szívem szava éleszt
más szívek új seregét is.<<"
Első magyar nyelvű kötete Elhagyott szentély címmel most, a neki ítélt Költészeti Nagydíj alkalmából jelent meg, a Magyar PEN Club és a Pluralica gondozásában. A kötetet – az ELTE iranisztika tanszékével együttműködve fordította Balogi Virág, Danyi Zoltán, Freund Éva, Nádasdy Ádám, Oravecz Péter, Szőcs Géza, Terék Anna, Turczi István és Weiner Sennyey Tibor. A kötet kísérőtanulmányait Jeremiás Éva és Szörényi László írta. A könyv tartalmazza Szimin Behbaháni Sorsomról című önéletrajzi írását, melyből most két részletet is olvashatunk a Kultúrparton.
Szimin Behbaháni:
Sorsomról
- részletek -
Hazaértem a bevásárlásból. Nehezemre esik a számtalan zöldséggel és gyümölccsel megrakott csomagot elvonszolni az autótól a liftig. Alighanem elillant egykori fürgeségem s erőm. Könnyen elfáradok. Térdeimbe bele-bele nyilall a fájdalom. Mit tehetnénk, ilyen az élet, múlásával egyre nagyobb vámot követel. Ha nagyritkán beszámolok barátaimnak a nyavalyáimról, mindig azt mondják, hogy „az élet már csak ilyen". Majd hozzáteszik: „azért egészen jó bőrben vagy". Talán igazuk van. Elképzelhető, hogy ez a mostani jó egészségem a hajdani, falusi dajkám tejének köszönhető, ki kebleiből táplált elapadhatatlan, édes nektárával.
Igaz is, milyen emlékeim vannak még ebből az időből? Néhány ködös képet leszámítva szinte semmi. Például van az az emlékem, amikor egy kertben találtam egy széndarabkát. Bevettem a számba. Semleges íze volt, ha nem inkább ízetlen, mint az élet megannyi pillanatának. Vagy egy másik, amikor a dadus imaszőnyegén talált imakövét kezdtem rágcsálni frissen kibújt fogacskáimmal az ő egyre keservesebben hangoztatott Allahu Akbarjai ellenére. A legtöbb gyermek kíváncsi a kosz ízére. Talán innen ered a mondás: „végül mind a fazekas agyagává válunk!" Lehetséges, hogy a gyermek szája előízleli azt a port, mely egyszer majd befedi testét végleg?
Arra is emlékszem, amikor az amerikai misszionáriusok által működtetett óvodában az évzáró ünnepségen sárga virágnak öltözve táncoltam fodros, sárga organtin szoknyámban. Hogy miért pont sárgában, hiszen sokkal jobban tetszett barátnőm piros ruhája, amelyben a vörös rózsát adta elő? Még a vers is, amit előadott, dallamosabb volt, mint az enyém: „Én vagyok a vörös rózsa, minden virág uralkodója, uralkodója, uralkodója." Ehhez képest az én sorom így hangzott: „Én vagyok a sárga rózsa, minden virág szultánja, szultánja." Akárhogy is próbáltam gyorsítani, vagy lassítani szavaim, sehogyan sem jött ki a rím. Már akkor, két-három évesen is volt annyi ritmusérzékem, hogy rövidítsek a szultánon, és így mondjam: „Én vagyok a sárga rózsa, minden virág 'tánja, 'tánja." Sajnos nem emlékszem a szultánnal való megpróbáltatásaim további részleteire. (A fiam ezen a ponton a következő jegyzetet firkantotta oda esszém első verziójának margójára: „A szultánokkal soha életedben nem tudtál dűlőre jutni.")
Mindig is szerettem a vöröset, lehetséges, hogy éppen azon a bizonyos iskolai évzárón viselt sárga ruha és a rossz dallamú vers miatt, valamint barátnőm piros ruhája és dallamos verse miatt. A mai napig szenvedélyesen irigylem mindenkitől a vöröset. Első házasságom előtt vőlegényem elvitt vásárolni, persze mindenem piros volt: piros cipellők, piros táska, piros blúz, piros kabát... Amikor apám meglátta a sok vöröset, összeráncolta homlokát: „Minek képzeled te magad, csak nem valami paraszt menyecskéjének?"
Talán tudat alatt megpróbálom elkerülni születési időm megemlítését, ezért hordok össze hetet-havat. Nem is értem. Az életrajzhoz hozzátartozik ez a dátum. Na, jó, ha így van, hát legyen: Szimin Behbaháni, 1927–. Nagyon remélem, hogy a kötőjel utáni év még ép testben, termékeny tudattal ér el. Egyik félelmem pont az, hogy egyszerre élem meg az életerőt és a tehetetlenséget. Remélem, soha nem kell megtapasztalnom ezt.
(65. o.)
(...)
Többnyire ghazal stílusban írtam, rímes verspárokkal. A verseimben a kezdetektől fogva érzékenyen reagáltam szociális kérdésekre, bár valójában ezek a reflexiók inkább személyes érzelmi reakciók voltak, melyek a saját társadalmi helyzetemre vonatkoztak. Soha nem rejtettem véka alá legbensőbb érzéseim, és soha nem írtam szánt szándékkal politikai vagy társadalomkritikai verseket sem. Ennek ellenére akaratlanul is becsúszott jó néhány ilyen jellegű alkotásom. A külvilágra adott reakcióként, utat engedve a provokációnak, feltárom legbensőbb világom.
Az elmúlt húsz évben azon dolgoztam, hogy hogyan tudnám a ghazal jelenlegi ritmusát megváltoztatni azáltal, hogy semleges részeket ékelek a versekbe, hétköznapi nyelven írottakat, melyek látszólag mentesek mindenféle metrumtól. Egy új mintát hoztam létre azzal, hogy az első szakasz metrumát ismételgetem és kibővítem, megszabadulva ezáltal a hagyományos ghazalok témájától és kifejezésmódjától. Tehát új küllemet kapott, amit új tartalommal kell megtölteni, mindamellett, hogy megmaradt az eredeti, geometrikus külalak, ami a ghazalokra egyébiránt jellemző. Ez az újítás azután annyi lehetőségnek enged utat, hogy akár minden egyes ghazalnak kitalálhatok egy újabb és még újabb ritmust attól függően, hogy milyen szóval indítottam. Természetesen én is ismétlek egy-egy ritmust, hiszen meg-megragadnak bennem. Néha automatikusan, máskor tudatosan használom őket, a hallgatók pedig néha felismerik, néha nem.
Manapság már a fiatalabb költők is rákaptak erre a ghazal formára. Sem az utánzásban, sem abban nem hiszek, hogy csupán így tartható életben a ghazal. Nagyon jólesik azonban, hogy a fiatalabb költőgeneráció ilyen jól fogadja ezt a stílust. Sok mindent igazol ez, amit ebben a formában leírtam, és amit a hagyományos ghazalban nem tehettem volna meg.
Bárcsak többet kísérletezhettem volna! Sajnos azonban a munka és megélhetési nehézségek mellett (ami az irodalmon túli dolgokat illeti), melyben sok kollégával osztozunk, csupán ennyi tellett tőlem. Tartok tőle, hogy manapság társadalmunkban a költők és az írók csupán szabadidejükben hódolhatnak művészi hivatásuknak, a fennmaradó idő pedig elmegy a pénzkeresésre.
Erről jut eszembe, hogy nemrég fordítottam egy kiadványt What Do I Know? (Mit tudok én?) címmel, amit Pierre de Boisdeffre szerkesztett, és a modern francia költőkről szól. Amíg ezen dolgoztam, jöttem rá, hogy micsoda küzdelem folyik a hazai és a külföldi kortárs költők körében a költői újításokért, valamint a költészet fennmaradásáért, életben tartásáért; és hogy mennyire az országok határain belül maradnak ezek a kezdeményezések. Vagy talán csak a nyelv, melyen íródtak, gátolja meg verseink világraszóló népszerűségét. Annyi bizonyos, hogy angolból vagy franciából nagyobb valószínűséggel lesznek fordítva, mint perzsából. Íróink és költőink sokat veszítenek ezzel.
Bárhogy is legyen, ha egyebet nem is tehetünk, hozzuk ki egymás között önmagunkból a legjobbat. Ez kötelességünk, melyet meg nem tagadhatunk. Talán a jövőben nagyobb szerencsével járunk. Bízva a pozitív változásokban, megtesszük az első lépéseket hitünk útján. A sötétség egyszer visszavonul, a fény pedig ezüstösen szökik szét. Várjuk, amint a Nap újra felkel.
(72.o)
Balogi Virág fordítása
(I.n.: Szimin Behbaháni: Elhagyott szentély. Magyar PEN Club – Pluralica. 2013.)
(Forrás: kulturpart)
Költő, irodalmár szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1927. július 20-án Teheránban. Számos elismerése mellett kétszer jelölték Nobel-díjra. Barack Obama 2011-es perzsa újévi üzenetében így fogalmazott, idézve a Romjaidból alkotlak újra, hazám c. versből: „Ezen a napon – ezen az ünnepen, amely hidat képez múlt és jövő között – szavaimat egy költő, Szimin Behbaháni soraival zárnám; annak a hölgynek a soraival, akinek megtiltották, hogy elhagyja Iránt, de szavai mégis bejárják a világot:
>>Tán öregen is tanulhatok:
így tanításom éltem lesz,
az ifjúságban megújulok;
fényt nyerve a létezésnek!
A honszerelem hadíszát
oly szenvedéllyel zengem el,
hogy szívem szava éleszt
más szívek új seregét is.<<"
Első magyar nyelvű kötete Elhagyott szentély címmel most, a neki ítélt Költészeti Nagydíj alkalmából jelent meg, a Magyar PEN Club és a Pluralica gondozásában. A kötetet – az ELTE iranisztika tanszékével együttműködve fordította Balogi Virág, Danyi Zoltán, Freund Éva, Nádasdy Ádám, Oravecz Péter, Szőcs Géza, Terék Anna, Turczi István és Weiner Sennyey Tibor. A kötet kísérőtanulmányait Jeremiás Éva és Szörényi László írta. A könyv tartalmazza Szimin Behbaháni Sorsomról című önéletrajzi írását, melyből most két részletet is olvashatunk a Kultúrparton.
Szimin Behbaháni:
Sorsomról
- részletek -
Hazaértem a bevásárlásból. Nehezemre esik a számtalan zöldséggel és gyümölccsel megrakott csomagot elvonszolni az autótól a liftig. Alighanem elillant egykori fürgeségem s erőm. Könnyen elfáradok. Térdeimbe bele-bele nyilall a fájdalom. Mit tehetnénk, ilyen az élet, múlásával egyre nagyobb vámot követel. Ha nagyritkán beszámolok barátaimnak a nyavalyáimról, mindig azt mondják, hogy „az élet már csak ilyen". Majd hozzáteszik: „azért egészen jó bőrben vagy". Talán igazuk van. Elképzelhető, hogy ez a mostani jó egészségem a hajdani, falusi dajkám tejének köszönhető, ki kebleiből táplált elapadhatatlan, édes nektárával.
Igaz is, milyen emlékeim vannak még ebből az időből? Néhány ködös képet leszámítva szinte semmi. Például van az az emlékem, amikor egy kertben találtam egy széndarabkát. Bevettem a számba. Semleges íze volt, ha nem inkább ízetlen, mint az élet megannyi pillanatának. Vagy egy másik, amikor a dadus imaszőnyegén talált imakövét kezdtem rágcsálni frissen kibújt fogacskáimmal az ő egyre keservesebben hangoztatott Allahu Akbarjai ellenére. A legtöbb gyermek kíváncsi a kosz ízére. Talán innen ered a mondás: „végül mind a fazekas agyagává válunk!" Lehetséges, hogy a gyermek szája előízleli azt a port, mely egyszer majd befedi testét végleg?
Arra is emlékszem, amikor az amerikai misszionáriusok által működtetett óvodában az évzáró ünnepségen sárga virágnak öltözve táncoltam fodros, sárga organtin szoknyámban. Hogy miért pont sárgában, hiszen sokkal jobban tetszett barátnőm piros ruhája, amelyben a vörös rózsát adta elő? Még a vers is, amit előadott, dallamosabb volt, mint az enyém: „Én vagyok a vörös rózsa, minden virág uralkodója, uralkodója, uralkodója." Ehhez képest az én sorom így hangzott: „Én vagyok a sárga rózsa, minden virág szultánja, szultánja." Akárhogy is próbáltam gyorsítani, vagy lassítani szavaim, sehogyan sem jött ki a rím. Már akkor, két-három évesen is volt annyi ritmusérzékem, hogy rövidítsek a szultánon, és így mondjam: „Én vagyok a sárga rózsa, minden virág 'tánja, 'tánja." Sajnos nem emlékszem a szultánnal való megpróbáltatásaim további részleteire. (A fiam ezen a ponton a következő jegyzetet firkantotta oda esszém első verziójának margójára: „A szultánokkal soha életedben nem tudtál dűlőre jutni.")
Mindig is szerettem a vöröset, lehetséges, hogy éppen azon a bizonyos iskolai évzárón viselt sárga ruha és a rossz dallamú vers miatt, valamint barátnőm piros ruhája és dallamos verse miatt. A mai napig szenvedélyesen irigylem mindenkitől a vöröset. Első házasságom előtt vőlegényem elvitt vásárolni, persze mindenem piros volt: piros cipellők, piros táska, piros blúz, piros kabát... Amikor apám meglátta a sok vöröset, összeráncolta homlokát: „Minek képzeled te magad, csak nem valami paraszt menyecskéjének?"
Talán tudat alatt megpróbálom elkerülni születési időm megemlítését, ezért hordok össze hetet-havat. Nem is értem. Az életrajzhoz hozzátartozik ez a dátum. Na, jó, ha így van, hát legyen: Szimin Behbaháni, 1927–. Nagyon remélem, hogy a kötőjel utáni év még ép testben, termékeny tudattal ér el. Egyik félelmem pont az, hogy egyszerre élem meg az életerőt és a tehetetlenséget. Remélem, soha nem kell megtapasztalnom ezt.
(65. o.)
(...)
Többnyire ghazal stílusban írtam, rímes verspárokkal. A verseimben a kezdetektől fogva érzékenyen reagáltam szociális kérdésekre, bár valójában ezek a reflexiók inkább személyes érzelmi reakciók voltak, melyek a saját társadalmi helyzetemre vonatkoztak. Soha nem rejtettem véka alá legbensőbb érzéseim, és soha nem írtam szánt szándékkal politikai vagy társadalomkritikai verseket sem. Ennek ellenére akaratlanul is becsúszott jó néhány ilyen jellegű alkotásom. A külvilágra adott reakcióként, utat engedve a provokációnak, feltárom legbensőbb világom.
Az elmúlt húsz évben azon dolgoztam, hogy hogyan tudnám a ghazal jelenlegi ritmusát megváltoztatni azáltal, hogy semleges részeket ékelek a versekbe, hétköznapi nyelven írottakat, melyek látszólag mentesek mindenféle metrumtól. Egy új mintát hoztam létre azzal, hogy az első szakasz metrumát ismételgetem és kibővítem, megszabadulva ezáltal a hagyományos ghazalok témájától és kifejezésmódjától. Tehát új küllemet kapott, amit új tartalommal kell megtölteni, mindamellett, hogy megmaradt az eredeti, geometrikus külalak, ami a ghazalokra egyébiránt jellemző. Ez az újítás azután annyi lehetőségnek enged utat, hogy akár minden egyes ghazalnak kitalálhatok egy újabb és még újabb ritmust attól függően, hogy milyen szóval indítottam. Természetesen én is ismétlek egy-egy ritmust, hiszen meg-megragadnak bennem. Néha automatikusan, máskor tudatosan használom őket, a hallgatók pedig néha felismerik, néha nem.
Manapság már a fiatalabb költők is rákaptak erre a ghazal formára. Sem az utánzásban, sem abban nem hiszek, hogy csupán így tartható életben a ghazal. Nagyon jólesik azonban, hogy a fiatalabb költőgeneráció ilyen jól fogadja ezt a stílust. Sok mindent igazol ez, amit ebben a formában leírtam, és amit a hagyományos ghazalban nem tehettem volna meg.
Bárcsak többet kísérletezhettem volna! Sajnos azonban a munka és megélhetési nehézségek mellett (ami az irodalmon túli dolgokat illeti), melyben sok kollégával osztozunk, csupán ennyi tellett tőlem. Tartok tőle, hogy manapság társadalmunkban a költők és az írók csupán szabadidejükben hódolhatnak művészi hivatásuknak, a fennmaradó idő pedig elmegy a pénzkeresésre.
Erről jut eszembe, hogy nemrég fordítottam egy kiadványt What Do I Know? (Mit tudok én?) címmel, amit Pierre de Boisdeffre szerkesztett, és a modern francia költőkről szól. Amíg ezen dolgoztam, jöttem rá, hogy micsoda küzdelem folyik a hazai és a külföldi kortárs költők körében a költői újításokért, valamint a költészet fennmaradásáért, életben tartásáért; és hogy mennyire az országok határain belül maradnak ezek a kezdeményezések. Vagy talán csak a nyelv, melyen íródtak, gátolja meg verseink világraszóló népszerűségét. Annyi bizonyos, hogy angolból vagy franciából nagyobb valószínűséggel lesznek fordítva, mint perzsából. Íróink és költőink sokat veszítenek ezzel.
Bárhogy is legyen, ha egyebet nem is tehetünk, hozzuk ki egymás között önmagunkból a legjobbat. Ez kötelességünk, melyet meg nem tagadhatunk. Talán a jövőben nagyobb szerencsével járunk. Bízva a pozitív változásokban, megtesszük az első lépéseket hitünk útján. A sötétség egyszer visszavonul, a fény pedig ezüstösen szökik szét. Várjuk, amint a Nap újra felkel.
(72.o)
Balogi Virág fordítása
(I.n.: Szimin Behbaháni: Elhagyott szentély. Magyar PEN Club – Pluralica. 2013.)
(Forrás: kulturpart)
