1.tévhit: Senki nem elég jó neki
Az emberek egy jelentős része – férfiak és nők egyaránt – egyszerűen azért választ magának társat, mert rossz egyedül. Fontos, hogy legyen valaki, aki mindig ott van, segít, támogat az élet minden területén, valaki, akivel közös programokat szervezhetünk, megoszthatjuk a lakbért vagy a törlesztőrészletet, és jókat szexelhetünk.
Ezekben az esetekben a hangsúly nem Karcsin vagy Katin, hanem a „valakin” van: ez a valaki szinte bárki lehet, aki egy fokkal szebb az ördögnél és kedvesebb Fiala Jánosnál. Nem csoda, hogy ezek a kapcsolatok gyakran rengeteg méltatlan kompromisszummal járnak, és még így sem tartanak pár évnél tovább.
Ezzel szemben vannak olyan emberek is, akik kizárólag olyan társat keresnek, akivel adott a közös hullámhossz, és sem méltatlan kompromisszumra, sem drasztikus változásra sincs szükség: mindkét fél az lehet, ami és aki valójában.
Régebben – nagyszüleink korában – ez a konstrukció nem létezett, hiszen a férfi nem tudott főzni-mosni-takarítani magára, a nő pedig képtelen volt eltartani magát: emiatt aztán sokan ma sem értik, hogyan lehet a huszadik születésnap után egyedül egy férfi, de legfőképpen egy nő.
Nehéz megérteni, hogy valószínűleg csak arról van szó, hogy az ilyen ember nem talál minden bokorban olyan társat, akivel adott a közös rezgéspont, muszájtársra pedig nincs szüksége. Nem „túl magas” elvárásokról van szó, csak egy méltó társ igényéről, aki hasonló hozzánk, mégis kiegészít bennünket.
2.tévhit: Problémás csaj, senkinek se kell
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak azok a nők élnek társ nélkül, akikkel valami gond van: borzalmasan csúnyák, túlsúlyosak, igénytelenek, bénák az ágyban, esetleg kiállhatatlan természetük van, hisztiznek, zsarolnak, manipulálnak, a pénzre hajtanak és öt perc alatt előjön belőlük a házisárkány.
Nos, egyszerű volna a világ, ha csak ezek a csajok „maradnának pártában”, utálatos kifejezéssel élve. A helyzet azonban – sajnos vagy szerencsére – jóval komplikáltabb.
Sok nő nem keres kétségbeesetten, nem jár buliról bulira, nem regisztrál több tucat társkereső oldalon, és nem akar maga mellé férfit mindenáron. Emellé az is elképzelhető, hogy épp egy kis pihenőt tart párkapcsolatilag, amikor épp befelé figyel, lelkét építi, hogy a csalódásai ellenére tiszta szívvel tudja majd szeretni a megfelelő embert.
És végül, de nem utolsósorban, lehet, hogy egyszerűen csak félénk, és nem tudja, hogyan találhatja meg az utat a potenciális társak felé. Figyelj egy kicsit, mielőtt ítélkeznél.
3.tévhit: Csak a karrierjére koncentrál, önző
Nem tagadjuk, hogy létezik az a típus – férfiben és nőben egyaránt – akit kizárólag a pénz, a siker, a hírnév, a státusz, a pozíció, az eredmény, a verseny érdekel.
Én a magam részéről nem tennék különbséget férfi és nő között e téren: mindkét esetben meglehetősen szegény, szürke élet lehet az, amelyben nemhogy egy társ, de még a barátok, a rokonok, a családtagok, az emberi érzelmek, sőt: még az önismeret sem kap helyet. Ez egy véglet, amely még a legzseniálisabb tudósokat és művészeket is érzelmileg szegényebb emberré teszi.
Egészen más az, amikor egy ember számára fontos a hivatása, de nem rendel mindent annak alá. Egy egészséges, értelmes nőtől sem várhatjuk, hogy a négy fal között várja a kérőket, csak mert nagyanyáink korában ez volt a szokás, ami nők millióit vitte korán a sírba.
Létezik egészséges egyensúly, ahol az érzelmek, a szerelem, a család, a gyerekek fontosabbak a számoknál és az eredményeknél, de fontos, hogy közben tudd: a két terület nem zárja ki egymást. Egy álmait és céljait valóban megélő nő többnyire sokkal őszintébben tud szeretni, mint egy olyan ember, aki szinte menekül a párkapcsolatba, mert azon kívül semmije sincs.
4.tévhit: Megdugatja magát a fél világgal, hobbiból
Ahogyan az agglegényekről is gyakran feltételezik, hogy elkeseredett kúrógépek, az egyedülálló nőkről is épp elegen hiszik, hogy nyilván a lábuk között dúló szenvedélyek miatt képtelenek az elköteleződésre, „megvolt már nekik biztos János meg a város”, halljuk sokszor (meglepő módon különösen az idősebb nőktől, akik más lehetőség híján kényszerültek az anyakönyvvezető elé szemtelenül fiatalon).
Bizonyára van ilyen is, de itt most a nagy átlagról beszélünk: az egyedülálló nők többségének nincs őrületes vágya a promiszkuitásra, és nincs gondja az elköteleződéssel sem.
Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem súlyos társfüggő (nem a kapcsolat teszi őt teljessé, hanem a kapcsolat az a terep, ahol megoszthatja önmagát), és úgy érzi, érdemes várni, amíg a számára ideális, hozzá illő társ feltűnik a színen. Akkor is, ha emiatt kinevetik, lesajnálják vagy legyintenek rá. Szerinted ez feltétlenül elítélendő dolog?
(Forrás: man)
